Túra 1.0 (Nagymaros - Zebegény 8,5km)

Ez is megvolt, és ami a legfontosabb mindenki túlélte.

Pedig már az indulás előtti napon kezdtek gyülekezni a képzeletbeli (szerencsére csak azok) viharfelhők a túra felett.
Szép lassan elfogyott a társaság. Eredetileg hatan mentünk volna (_Random, ő képviselte volna az észt és az erőt, egy másik Nagy egy másik Kicsivel, Kicsinagy, Kicsi és a Nagy) :)
Előző este kiderült, hogy _Random nem tud velünk tartani, érthető okokból még haragudni se lehetett rá, sőt. Ezután a másik Nagy úgy gondolta nem mer nekivágni segítség nélkül. Később bebizonyosodott, hogy ezt merőben jól tette, mert ő a Kicsijét kenguruban hozta volna, a Nagy azt mondta ez esélytelen lett volna... Majd legközelebb összeáll a csapat :)
Így maradtunk hárman.

November 5-én szombaton, nem reggel indultunk itthonról. Nem reggel, mert a Kicsi alszik, eszik, játszik, megint alszik,megint eszik.... A Kicsinagy meg tvt néz, meg fel kell neki venni .....
Szóval 11 körül jutottunk ki a lakásból, engem behajítottak a csomagtartóba, a babakocsi mellé, de sejtettem, hogy a Börzsönyben ő nem lesz nekem konkurencia (nem is értem minek vittük). Elég sokat, kb egy órát autókáztunk Nagymarosig, egészen pontosan a Nagymaros-Visegrád vasútállomásig! Ez fontos, mert mint előre felderítette a Nagy, Nagymaroson két vasútállomás van, és az ostoba térképen nem nagyon lehet őket megkülönböztetni, de Elvira volt a barátja és ketten kieszelték.

Nagymaroson gyönyörű napsütés volt, szél nem fúj, egyszóval tökéletes idő volt.
Be- és fel cuccoltunk: Kicsi be, Nagyra fel, a Kicsinagy meghozta a haverom, a hátizsákot. Ő ennek kevésbé örült.
A városban sétáltunk úgy 10 percet, a Diófa utcáig, innen már az utca is emelkedett felfelé. Elhagyva a házakat beértünk az erdőbe, ahol 3km-en keresztül felfelé vezetett az út.
Naggyal jól megvoltunk a Kicsi is élvezte. Találkoztunk más túrázókkal, volt aki nagyon gyorsan lehagyott minket, volt aki szembe jött, és volt aki hozzánk csapódott (később lesz róla szó).

Ami nagyon gyorsan kiderült, hogy Nagy óriásit tévedett, nevezetesen abban, hogy a Kicsinagy TUD JÁRNI!, mert nem tud. Az első 500 méter után még a házak között kezdetét vette a néma haldoklás, ez így néz ki:



Áll és nem szól, nem beszél, liheg és haldoklik, megmozdulni meg nem hajlandó. A Nagy ettől egy idő után kissé ingerült lett, és sűrűn emlegetett valami számítógép kihajigálást, meg lustaságot.

Itt volt egy rész ahol át kellett bújni egy fa alatt vicces volt, a Kicsinek jól be kellett húzni a nyakát, de megoldottuk, ez volt az első harci feladat.

1 km megtétele után találkoztunk egy "néni"-vel, mint később kiderült, terepfelderíteni jött, iskola igazgató, és majd hozza ide túrázni a gyerekeket. A kilátóig együtt haladtunk és Ő meg a Nagy sokat beszélgettek, a Kicsinagyot is próbálták szóra bírni, de ő kevésbé élvezte ezt. Aztán csak megjött neki is a hangja, feltételezem ez volt az a pont, ahol ráeszmélt, hogy tuti nem fordulunk vissza.

Felfelé a Nagy folyton valami elágazást keresett, ami végül meglett csak sokkal később, mint ő gondolta.
Az út felfelé a kilátóig, így elsőre elég durva volt, de nagyon szép. Maga az erdei út már kárpótolt mindenkit.
Az út idáig közel 2 órát vett igénybe, Nagy jóval kevesebbre számított. De esélye sem volt a saját tempótlanságában jönni, mert ugye Kicsinagy haldoklott. Mondjuk előre Nagy azt gondolta ő jóval előbb kikészül, mint a Kicsinagy, de nem így lett.
Itt Nagy már tisztán látta, hogy szóba se jöhet a visszaút is gyalog, Zebegényben vonatra szállunk majd.

A kilátó meg...
Felérvén kiszuszogta magát mindenki. Mint kiderült, a Nagy és a Kicsinagy háta nagyon megizzadt, így amikor letették a cuccot, fáztak is rendesen. A Kicsinagy tüdőgyula távol tartása érdekében kapott egy esőkabátot a hátára.
A Kicsi kapott enni, haverkodott a többi túrázóval. Ő nem izzadt meg, nem tudom miért?
És ami a legjobb: mindenki evett. Így a haveromnak (a hátizsáknak) innen kevesebb dolga volt, ja! és fogyott a víz is rendesen.

Tízórai után, felmásztunk a lépcsőkön a kilátóba, sajnos elég párás volt a levegő és fújt a szél, de azért csináltunk pár fényképet.

Szegény Kicsinagy, akinek itt teljesen kinyílt a csipája, és joggal volt büszke magára, azt hitte eljött a kánaán, mert innen lefelé kell menni.
Mondom: LEFELÉ, nagyon lefelé és nagyon sokat. Hamar ráeszmélt a nép, hogy ez se sokkal jobb mint fel.
Volt is egy hely (harci feladat 2.), ahol Nagy vagy fél percig gondolkodott hogyan tovább, mert a Kicsivel pofára esni nem ér. Szépen gyökerekbe kapaszkodva lejutottunk.

A Kicsi elaludt, vagy inkább elájult. Aludni mint kiderült csak balra dőlve szeret. Ami nem túl kényelmes, de ez van. Így nekünk maradt mindig az ösvény jobb oldala, hogy a fejét ne vigyék le az ágak.

A nagy lejtő aljától, már egész emészthető volt a túra hátralévő része. Kicsinagy is összekapta magát.
Egy csomó helyen nagyon szép kilátás volt. az őszi erdő pedig magáért beszélt.
Jöttek sokan velünk szembe és kérdezték, mennyi még felfelé a kilátóig, hát próbáltunk őszinték lenni, amitől nem húzódott rózsás mosolyra a többiek szája.

Zebegényig volt pár elágazás, de szerencsére egyetlen egyszer sem tévedtünk el. Hála ezért _Randomnak aki ellátott minket mindenféle térképpel, leírással, egyébbel.
Pár helyen megálltunk fotózni már Zebegény közelében.

Aztán elértük a Kálvária dombot, rajta a Trianon emlékművel (amit egyetlen térképen sem hívnak így, amit meg senki nem ért, hogy miért van így :D)

Az emlékműnél már igen csak szürkült, a Nagy már az erdő végén is hajtotta a Kicsinagyot, hogy szedje a lábát, mert ránk sötétedik. Megnéztük az emlékművet - SZÉP - , pár fotó és indultunk is.
Nagynak volt vonatmenetrendje, hála (ismét) Elvirának, így tudtuk, hogy az öt óra után kicsivel induló vonatot elérjük.

Lesétáltunk az állomásra, vettünk jegyet. Itt Kicsi megjegyezte, hogy milyen mókás, hogy lapozgatós könyvből osztogatnak előre nyomtatott jegyet. Kisállomás, kiskönyv :D

A vonatra vártunk úgy 20 percet, szép kék zónázó jött értünk. Pár megállót utaztunk vele, és visszaértünk az autónkhoz. Ahol Kicsi megint kapott enni.



Én visszakerültem a csomagtartóba és hazaindultunk. Hazafelé az út elég eseménytelen volt. Itthon meg az IdősebbikNagy (aki múltkor a temetőbe csak egy szatyrot hozott) várta a népet paprikás csirkével és nokedlivel, aminek mindenki nagyon örült.

Nagy:
A túra emészthető volt, persze a végén már jól esett az autó melege. A hordozó egy zseniális találmány. Az autónál csak az tűnt fel, hogy fáj a jobb vállam belső oldala, ami annak köszönhető, hogy a Kicsi folyton balra dőlve aludt.
Ezen kívül a jobb vádlim teteje éreztette magát, de nem volt vészes.
Másnap jöttünk-mentük, coursing, uszoda, stb így nem nagyon értem rá foglalkozni azzal hol is fáj. Hétfőre kiderült: mindenhol :), na jó nem, igazából a lábaimban volt némi izomláz de ennyi. ez észrevétlenül szerda estére eltűnt.
Tehát mehetünk újra :)

Tanulságként annyi: Jól tetük, hogy előre felkészültünk mindenre, sok térkép, sok információ, sok beszélgetés. Tudtuk merre lehet menekülni, volt menetrendünk, stb. Ezt legközelebb is így kell csinálni.
A cuccok mennyiségét jó lenne leredukálni. A víz amit vittünk elfogyott, tehát az kell, a kaja felét hazahoztunk, ennyi felesleges volt, a többi sajnos javarészt a Kicsi gönce, ami általában nem kell, de ez van.

Szerencsére a Kicsinagy is inkább büszke volt magára, mint halott így nem tiltakozik a következő kör ellen.

Ez úgy az első 1,5km után készült.

Ez lett volna, ha, de csak Zebegényig értendő.

Hála ezért _Randomnak!