2013. május 15., szerda

...és eltelt másfél év




Hát az úgy volt.....
Valamiért nem írt ide senki, pedig voltunk erre-arra.

Kutyát sétáltatni már úgy értem vagy 20 agarat...erről még egy nyomorult kép nem sok annyi sincs, vagy nem találjuk :(

Aztán elsétáltunk Máribasnyőn a Babati-tóhoz. Na, oda végre jött velünk a másik Kicsi, meg a Nagy, meg még egy Nagy (így könnyű nekik), meg az Idősebbik Nagy, ellenben a KicsiNagyot elhagytuk valahol, ráadásként még _Random is előkerült. Fene se érti az embereket, hogy miért nem jönnek mindig mind.
Amire emlékszem, ami nem lesz sok, de majd a képek kárpótolnak mindenkit. Szóval, szél fújt, hó esett...ja nem ez egy másik dal. Jó idő volt, napsütés, melegebb mint elsőre gondoltuk. Reggel kicsit autókáztunk, aztán megvártuk a többieket, mert támadt némi afférjuk a saját autójukkal, így bandába verődve jöttek utánunk.
Maga a túrának kikiáltott sétafikálás, mókás volt, kicsi hegy, kicsi tó, kicsi túrácska. Mindenki bírta abszolválni, leginkább az Idősebbik Nagy tempójában haladtunk, főleg mert nála volt a csoki :).
Tapasztalat továbbra is annyi, hogy a kicsi dől, mindig csak egyfelé, de arra sokáig :)
Végszó pedig, hogy én maga vagyok a tökéletes megoldás, szeretnek :)
















Később, egyszer elvittek sétálni itt nem messze a Stáció Útra, na ott volt, eső, meg lemerült fényképező, szóval minden ami kell. De kiderült, esőben sem adom meg magam :)





 
....és voltunk a szoborhegyen is. Ott volt kis meglepetési is, tekintve, hogy erdész barátaink konkrétan beszántották, eltüntették a turista utat, volt nincs - kommandózzál! Amikor itt jártunk a Kicsi már elég termetes méretett öltött, de még így is hordozható volt.














Most pedig azt állítják mennek túrázni Velencére, ráadásul 25 kilisre, eddig mosoly, DE ITTHON HAGYNAK, engem is meg a Kicsit is :(, elmegy a Nagy valami másik Nagyokkal :S, hát lássuk mire jutnak nélkülem!

2011. november 12., szombat

Túra 1.0 (Nagymaros - Zebegény 8,5km)

Ez is megvolt, és ami a legfontosabb mindenki túlélte.

Pedig már az indulás előtti napon kezdtek gyülekezni a képzeletbeli (szerencsére csak azok) viharfelhők a túra felett.
Szép lassan elfogyott a társaság. Eredetileg hatan mentünk volna (_Random, ő képviselte volna az észt és az erőt, egy másik Nagy egy másik Kicsivel, Kicsinagy, Kicsi és a Nagy) :)
Előző este kiderült, hogy _Random nem tud velünk tartani, érthető okokból még haragudni se lehetett rá, sőt. Ezután a másik Nagy úgy gondolta nem mer nekivágni segítség nélkül. Később bebizonyosodott, hogy ezt merőben jól tette, mert ő a Kicsijét kenguruban hozta volna, a Nagy azt mondta ez esélytelen lett volna... Majd legközelebb összeáll a csapat :)
Így maradtunk hárman.

November 5-én szombaton, nem reggel indultunk itthonról. Nem reggel, mert a Kicsi alszik, eszik, játszik, megint alszik,megint eszik.... A Kicsinagy meg tvt néz, meg fel kell neki venni .....
Szóval 11 körül jutottunk ki a lakásból, engem behajítottak a csomagtartóba, a babakocsi mellé, de sejtettem, hogy a Börzsönyben ő nem lesz nekem konkurencia (nem is értem minek vittük). Elég sokat, kb egy órát autókáztunk Nagymarosig, egészen pontosan a Nagymaros-Visegrád vasútállomásig! Ez fontos, mert mint előre felderítette a Nagy, Nagymaroson két vasútállomás van, és az ostoba térképen nem nagyon lehet őket megkülönböztetni, de Elvira volt a barátja és ketten kieszelték.

Nagymaroson gyönyörű napsütés volt, szél nem fúj, egyszóval tökéletes idő volt.
Be- és fel cuccoltunk: Kicsi be, Nagyra fel, a Kicsinagy meghozta a haverom, a hátizsákot. Ő ennek kevésbé örült.
A városban sétáltunk úgy 10 percet, a Diófa utcáig, innen már az utca is emelkedett felfelé. Elhagyva a házakat beértünk az erdőbe, ahol 3km-en keresztül felfelé vezetett az út.
Naggyal jól megvoltunk a Kicsi is élvezte. Találkoztunk más túrázókkal, volt aki nagyon gyorsan lehagyott minket, volt aki szembe jött, és volt aki hozzánk csapódott (később lesz róla szó).

Ami nagyon gyorsan kiderült, hogy Nagy óriásit tévedett, nevezetesen abban, hogy a Kicsinagy TUD JÁRNI!, mert nem tud. Az első 500 méter után még a házak között kezdetét vette a néma haldoklás, ez így néz ki:



Áll és nem szól, nem beszél, liheg és haldoklik, megmozdulni meg nem hajlandó. A Nagy ettől egy idő után kissé ingerült lett, és sűrűn emlegetett valami számítógép kihajigálást, meg lustaságot.





Itt volt egy rész ahol át kellett bújni egy fa alatt vicces volt, a Kicsinek jól be kellett húzni a nyakát, de megoldottuk, ez volt az első harci feladat.

1 km megtétele után találkoztunk egy "néni"-vel, mint később kiderült, terepfelderíteni jött, iskola igazgató, és majd hozza ide túrázni a gyerekeket. A kilátóig együtt haladtunk és Ő meg a Nagy sokat beszélgettek, a Kicsinagyot is próbálták szóra bírni, de ő kevésbé élvezte ezt. Aztán csak megjött neki is a hangja, feltételezem ez volt az a pont, ahol ráeszmélt, hogy tuti nem fordulunk vissza.

Felfelé a Nagy folyton valami elágazást keresett, ami végül meglett csak sokkal később, mint ő gondolta.
Az út felfelé a kilátóig, így elsőre elég durva volt, de nagyon szép. Maga az erdei út már kárpótolt mindenkit.
Az út idáig közel 2 órát vett igénybe, Nagy jóval kevesebbre számított. De esélye sem volt a saját tempótlanságában jönni, mert ugye Kicsinagy haldoklott. Mondjuk előre Nagy azt gondolta ő jóval előbb kikészül, mint a Kicsinagy, de nem így lett.
Itt Nagy már tisztán látta, hogy szóba se jöhet a visszaút is gyalog, Zebegényben vonatra szállunk majd.

A kilátó meg...
Felérvén kiszuszogta magát mindenki. Mint kiderült, a Nagy és a Kicsinagy háta nagyon megizzadt, így amikor letették a cuccot, fáztak is rendesen. A Kicsinagy tüdőgyula távol tartása érdekében kapott egy esőkabátot a hátára.
A Kicsi kapott enni, haverkodott a többi túrázóval. Ő nem izzadt meg, nem tudom miért?
És ami a legjobb: mindenki evett. Így a haveromnak (a hátizsáknak) innen kevesebb dolga volt, ja! és fogyott a víz is rendesen.


Tízórai után, felmásztunk a lépcsőkön a kilátóba, sajnos elég párás volt a levegő és fújt a szél, de azért csináltunk pár fényképet.


Szegény Kicsinagy, akinek itt teljesen kinyílt a csipája, és joggal volt büszke magára, azt hitte eljött a kánaán, mert innen lefelé kell menni.
Mondom: LEFELÉ, nagyon lefelé és nagyon sokat. Hamar ráeszmélt a nép, hogy ez se sokkal jobb mint fel.
Volt is egy hely (harci feladat 2.), ahol Nagy vagy fél percig gondolkodott hogyan tovább, mert a Kicsivel pofára esni nem ér. Szépen gyökerekbe kapaszkodva lejutottunk.

A Kicsi elaludt, vagy inkább elájult. Aludni mint kiderült csak balra dőlve szeret. Ami nem túl kényelmes, de ez van. Így nekünk maradt mindig az ösvény jobb oldala, hogy a fejét ne vigyék le az ágak.

A nagy lejtő aljától, már egész emészthető volt a túra hátralévő része. Kicsinagy is összekapta magát.
Egy csomó helyen nagyon szép kilátás volt. az őszi erdő pedig magáért beszélt.
Jöttek sokan velünk szembe és kérdezték, mennyi még felfelé a kilátóig, hát próbáltunk őszinték lenni, amitől nem húzódott rózsás mosolyra a többiek szája.

Zebegényig volt pár elágazás, de szerencsére egyetlen egyszer sem tévedtünk el. Hála ezért _Randomnak aki ellátott minket mindenféle térképpel, leírással, egyébbel.
Pár helyen megálltunk fotózni már Zebegény közelében.

Aztán elértük a Kálvária dombot, rajta a Trianon emlékművel (amit egyetlen térképen sem hívnak így, amit meg senki nem ért, hogy miért van így :D)

Az emlékműnél már igen csak szürkült, a Nagy már az erdő végén is hajtotta a Kicsinagyot, hogy szedje a lábát, mert ránk sötétedik. Megnéztük az emlékművet - SZÉP - , pár fotó és indultunk is.
Nagynak volt vonatmenetrendje, hála (ismét) Elvirának, így tudtuk, hogy az öt óra után kicsivel induló vonatot elérjük.

Lesétáltunk az állomásra, vettünk jegyet. Itt Kicsi megjegyezte, hogy milyen mókás, hogy lapozgatós könyvből osztogatnak előre nyomtatott jegyet. Kisállomás, kiskönyv :D

A vonatra vártunk úgy 20 percet, szép kék zónázó jött értünk. Pár megállót utaztunk vele, és visszaértünk az autónkhoz. Ahol Kicsi megint kapott enni.



Én visszakerültem a csomagtartóba és hazaindultunk. Hazafelé az út elég eseménytelen volt. Itthon meg az IdősebbikNagy (aki múltkor a temetőbe csak egy szatyrot hozott) várta a népet paprikás csirkével és nokedlivel, aminek mindenki nagyon örült.

Nagy:
A túra emészthető volt, persze a végén már jól esett az autó melege. A hordozó egy zseniális találmány. Az autónál csak az tűnt fel, hogy fáj a jobb vállam belső oldala, ami annak köszönhető, hogy a Kicsi folyton balra dőlve aludt.
Ezen kívül a jobb vádlim teteje éreztette magát, de nem volt vészes.
Másnap jöttünk-mentük, coursing, uszoda, stb így nem nagyon értem rá foglalkozni azzal hol is fáj. Hétfőre kiderült: mindenhol :), na jó nem, igazából a lábaimban volt némi izomláz de ennyi. ez észrevétlenül szerda estére eltűnt.
Tehát mehetünk újra :)

Tanulságként annyi: Jól tetük, hogy előre felkészültünk mindenre, sok térkép, sok információ, sok beszélgetés. Tudtuk merre lehet menekülni, volt menetrendünk, stb. Ezt legközelebb is így kell csinálni.
A cuccok mennyiségét jó lenne leredukálni. A víz amit vittünk elfogyott, tehát az kell, a kaja felét hazahoztunk, ennyi felesleges volt, a többi sajnos javarészt a Kicsi gönce, ami általában nem kell, de ez van.

Szerencsére a Kicsinagy is inkább büszke volt magára, mint halott így nem tiltakozik a következő kör ellen.
Ez úgy az első 1,5km után készült.

Ez lett volna, ha, de csak Zebegényig értendő.

Hála ezért _Randomnak!




2011. október 31., hétfő

Teszt kör

Két napi szobafogság, némi fürdés és rengeteg itthoni próbálgatás, állítgatás utána ma kivittek!!!!!!


Nem mentünk csak egy nagyon kicsit. Autóval utaztunk -én az első ülésen bekötve, még légzsák is van- az itteni pirossárgaélelmiszeráruház parkolójáig.


Ott hátravittek a csomagtartóba a Kicsi beszállt, bekötötték és a Nagy a hátára vett.Innen egy kb 15 perces séta következett felfelé emelkedőn, lépcsőn, végig aszfalton fel a temetőbe. A temetőben sétáltunk egyet, sokan voltak és mindenki megcsodált :), volt aki ismerte a Nagyot, meg az idősebbik Nagyot aki a képeket csinálta. (Az idősebbik nagy csak egy szatyrot hozott :( )
A temetőben a Nagy még cibált a hevedereimen, így lassan egész összepasszolunk.
A Kicsi remekül viselkedett, mosolygott, meg kalimpált a lábacskáival :)

A temetőből másfelé mentünk vissza az autóhoz, itt még meredekebb volt az út, persze lefelé kellett menni.
Láttunk egy fiatal párt kisgyerekkel, a szokásos kép: anyuka szenved az üres babakocsival (olyan 3 kerekű, hú de drága fajta), apuka cipeli a hisztiző gyereket a kezében. Mindkettőn látszott, hogy kész vannak mint a lecke. Később még egyszer találkoztunk velük, épp próbálták visszaépíteni a kislányt a kocsiba, de a picit nem nagyon hatotta meg, hogy három kereke van és amúgy is baromi drága volt, így maradt ez eredeti felállás. Apuka jól megnézett minket, mi meg igyekeztünk nem röhögni :)
Az autóhoz érve elvesztettem a fonalat, mert hazafelé a csomagtartóban utaztam.

...és mondá a Nagy (aki visz):
Ezen rövid idő alatt a következők nem tetszettek:

  • A jobb lábamon lötyög a túra cipőm - meg kell tanulni normálisan cipőt fűzni és kötni;
  • A hordozó derékövén a csatt pontosan az övem csattján van - megoldás egyelőre nincs, lehet másik öv kell a farmerhoz;
  • Eleinte a vállpántok nyomták a nyakam - új beállításokkal, amikor rövidebbre állítottam a háthosszt a hordozón klasszisokkal jobb lett;
  • A telefonom ki fog esni a neki szánt zsebből - előbb zokniba kell tenni és csak utána a zsebbe;
  • A többi zsebemhez nem nagyon férek hozzá, orrcsepp, zsepi és egyéb kis kacatok tárolására ki kell eszelni valamit.

Ezen rövid idő alatt a következők tetszettek nagyon:

  • A Kicsi hiába billeg, forog nem lehet érezni, nem bomlik fel az egyensúly;
  • Jó beállítással nagyon kényelmes lesz;
  • Valóban szabad mind a két kezem;
  • Látszólag az én billegésem nem dobálja a Kicsit.

Öszképileg nem nagyon értem eddig miért nem volt ilyenem :)

A Kicsi (akit viszek) nem nagyon mondott semmit utólag, csak azt, hogy éhes.

Az itthon töltött pár nap alatt kémkedtem egy kicsit :) A Nagy folyton itt szervezkedik. Azt mondta a következő tervek vannak:

  1. Szombaton elmegyünk a Börzsönybe "túrázni", azt hiszem az olyan, hogy többet kell sétálni és nem aszfalt lesz alattunk. Kb 2x4km van betervezve elmegyünk oda, ahol a "Miért?" fotó készült. Nekem a Kicsit kell vinni (ez nem meglepő), meg pár cuccot. A saját esővédőm, meg amit most kaptam, hogy ha gáz van akkor se ázzon el a Kicsi lába se. Valami pelenkázó cuccokat?, meg teát a Kicsinek, és persze a játékait. A többi cigehőrt állítólag valami Kicsinagy fogja hozni egy hátizsákban, vele még nem találkoztam, azt mondják hasonlít rám, csak nem Kicsit visz hanem enni és innivalót, meg ruhákat, térképet, stb. Szerintem ő lesz majd a barátom, ha leszedik az álmennyezet fölül.
  2. Ha a fenti túrát mindenki túléli - a Nagy fordításában, tehát ha három napon belül újra tud majd járni- akkor keresünk egy 10km-es túrát, benevezünk és megyünk :). A Kicsi így kaphat majd pár hónaposan oklevelet, ami persze nekem járna hiszen én viszem, de mindegy.
Tehát most szombatig várok....... Persze lehet közbejön még pár kutyasétáltatós teszt kör.

Miért?

A Nagy (aki visz):
Egyszerű, ez mindig így kezdődik.... Megint megláttam valamit. Történetesen most egy fotót: ezt , és egy pillanat alatt eldöntöttem menni kell. Ezen a ponton nem nagyon izgattak fel a következő hátráltató tényezők:

  • Rendelkezem kb 12 kiló súlyfelesleggel;
  • Rendelkezem 1db 10 éves, eléggé lusta, kb 10 kiló súlyfelesleggel bíró fiú gyermekkel, (de ő legalább tud járni);
  • Rendelkezem 1db egyáltalán nem túlsúlyos, de jelenleg 8 hónapos fiú gyermekkel, Ő nem tud járni;
  • Nem rendelkezem semmilyen kondival;
  • Nincs térképem......
Mivel elég egyértelmű volt, hogy a Kicsi (akit viszek, a szerk.), nem tanul meg járni cirka másfél hét alatt, tuti volt, hogy vinni kell. A kérdés már csak az volt miben? Mert a babakocsi ugye kizárt.
Itt kezdetét vette némi kutatás az interneten. Röviden kiderült, hogy mint minden ami gyereknek, vagy házikedvencnek való bármennyiért eladható. Tehát bármit is veszek az ára határtalan, mint a túláradó szeretet.
Első nekifutásra kengurukat nézegettem, de hamar kiderült, hogy az elborzasztó árán kívül, a használhatósága (számunkra) hagy némi kívánni valót maga után. Előre kötve, nem látok a lábam elé, a Kicsi meg nem tud benne mozogni. Hátra kötve a Kicsi a hátamat nyaldoshatja, kizárt, hogy ezt elviselje. És a legjobb, hogy a legtöbb 9kilóig!!!! használható.
- A kutatás során természetesen megtaláltam néhány kendő fun oldalt, ahol leírták, hogy ezek a hordozók felesleges súlyok, nem természetes, lifeg, stb... És vegyek kendőt, mert az hú de jó... Hát ismervén gyerekem és magam ez nem a mi asztalunk.....-
Szóval hamar ráeszméltem, hogy egy ilyen csővázas, nehéz (2kg :) ) hátihordozó kell nekem. Ezen felnő a Kicsi, ha kinövi jön a lábán.
Következett a hirtelen felindulásból elkövetett bolt járás, voltunk a nagykéksportáruházban, ahol volt Deuter 30 ezer körül, a hegyhezhasnolítónevűsportboltban, ahol volt Vaude 50 ezer körül és Tatonka, utóbbit fel se emeltem a földről. A két másik versenyben maradt. Felvéve mindkettőben magától jött utánam a gyerek :)
Aztán jött a licitálós oldalak feltúrása, ahol egymásba szerettünk :), Orvosolván a kipróbálás nehézségeit -vettem egy tányért és így össze tudtuk hozni- hozzájutottunk B-Square-hez :)

A Kicsi (akit viszek):
Részemről kicsit egyszerűbb, gyorsan felsorolom az érveim:

  • Nem tudok járni;
  • Nem akarok itthon maradni;
  • Ez kényelmes (legalább is most úgy fest);
  • Vihetem a játékaim benne, pontosabban a Nagy viheti velem együtt.